Idők síkja

Vannak sorsszerű találkozások.
Az igaziakat elsőre sokszor fel sem ismerjük.
Ez nem azonos a "szerelemelsőlátásra" metódussal.
Azt a test kémiájának felcsapó lila gomolya kendőzi, és ha nem is volt ennél több, az idő szelével tovalibegő köd után néha szellemileg, vagy lelkileg sivár világban találjuk magunkat.

Az igazi találkozás látszólagos közönyének felszíne alatt azonban ott munkálkodnak a szellem és a lélek összekötő erői, csak idő kell hozzá, hogy a felszínre törjenek.
Ehhez néha évtizedek kellenek, néha évek, sokszor azonban elég egy rövid idő is. Egy katartikus erő, vagy egy sorsszerű szándék katalizátorként hathat.

Két embert egymás mellé sodor a sors. Elsőre a mai kornak megfelelő formában.
Mind a kettő érdeklődéssel fordul a másik felé.
Érzik a másikban azt, ami bennük is megvan.
A kölcsönös tisztelet és a figyelem a másik megnyilvánulásaiban megmutatkozó lélek iránt közelítő erejű. A virtualitás verbalitássá, majd személyessé válik.
A közös út azonban még bizonytalan. Csak felsejlik a lehetőség, de még nincs ideje
Mindegy miért, és nem is baj, hiszen az idő csak velünk szalad, nem előlünk.
Néhány közös pillanat, percnyi közös emlék.

Kiruccanás. Azt hihetnénk, más híján kényszerből együtt, de belül tudjuk, oda csak vele.
Élménytelten hazafelé.
Belesünk a váróba.
A sivár falakat, az üres padot, valaki otthagyott holmijával a lemenő nap tűzaranya ragyogja be.
Fényét árnyunk töri, igazolva az ezotériát. Az anyag sötét, a lélek a fény. Csak anyag vethet árnyékot a fényre. Belső fényünk is csak a matériától elszakadva világlik elő.
Beleveszünk a csodába, nem beszélünk, csak érezzük, hogy felelevenedik valami. Már átélt, vagy előre megérzett.
Az égi jel(en)ben ott a múlt üzenete és a jövő ígérete is

Régóta nézegetem ezt a képet.
Nagyon szeretem, talán épp a személyes tartalma miatt.
Tudtam, hogy vannak hozzá gondolataim, de nem éreztem eddig az idejét.

A fényképezőgép az akkori jelen tünékeny pillanatát rögzítette, ami mára már a múlt.
De jelenünkig az elmúlt időkön keresztül vezet az út. Miképp a jövőhöz a jelen.
Az akkori jövő mára vált jelenné.
És hogy meddig lehet az, csak rajtunk múlik. Mert a jövőt is mi formálhatjuk, de elrejthetjük a jelent is a múlt különböző színű emlékei közé...

Kép: Betekintés, Esztergom, 2004