Elsuhanó idő

Ma nem is akartam írni...

Tegnap annyiféle benyomás ért, sokfelől, szinte szét akart robbanni az agyam.
A lelkem is.

Az aggyal lehetett mit kezdeni. Egy üveg erős vörösbor.
Még soha nem ment le ilyen gyorsan. Persze megoldást csak az ébredésig jelentett, ájult, álomtalan alvás formájában.
Ennek ellenére azzal a vággyal ébredtem, hogy megszeretném csiklandozni egy hajdanvolt és beteljesületlen szerelmem takaró alól kidugott talpát.
Honnan jönnek ilyen gondolatok az emberbe másnaposan? Vagy azért?

A kávét Szepes Mária társaságában ittam. Lehet-e ennél jobb reggeli társalkodónője az embernek? Szinte megállt az idő. Végre elért a csend. Vagy én a csendet. Talán így jobb.

Mint tegnap este, ahogy az előadás közben a hallgatók csendje szinte megfogható volt. Még nem beszéltem ilyen halkan emberekhez.

Munkába menet a BKV zajai, és a fejemen szóló Led Zeppelin blues ellenére csendaura vett körül. Az öröklét misztériumának Szepes Mária által költött fényhullámai rezegtek bennem, Jimmy Page legszebb szólója és John Paul Jones Hammondjának érzéki simogatása közben.

 

Led Zeppelin: Since I’ve Been Loving You

(Minden idők legjobb fehér blues-a)

Szóval nem akartam írni.
Megterveztem egy munkát gyorsan, és közben nézegettem a rám váró képeket, amiket be kéne kereteznem, de ahhoz most nincs kedvem. Messzi még a hétfő dél. Úgyis jön megint egy magányos hétvége. Túrák kilőve, Ausztráliában van F-1 futam, a reggeleknek is annyi. Amire neki indulhatnék, már csak a Polgárba érdemes lemenni. Majd kijövök, legalább nem érzem magam otthon útban lévőnek.

Neki lehetne állni egy könyvborító tervnek is, de az most ráér.
Van egy könyvtáram, amiben az internetre feltöltött képeim vannak összehordva. Az a képernyő kímélőm. Mazochizmusból, vagy nárcisztikus indíttatásból, Ki tudja? Ahogy így keresem az indokokat, hogy miért nem kell nekem semmivel sem foglalkoznom a saját lelki csomóim gubancolgatásán kívül, beindul a képernyő védelme. És elsőre beszalad egy kép... az alábbi.
Ez elindít.

 

Annyi mindenkiről sosem tudjuk meg, hogy kicsoda is valójában. Csak megérinti a lelkünket egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan sugallat. Aztán elviszi őket mellőlünk az idő. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy tényleg előlünk szalad. Pedig csak mi kerülünk a kényszer másik pályájára. Nem lehet minden ember közelébe férkőzni. Csak egy pillantásra. Hiába érezzük, hogy rokon lélek van a testbe bújtatva. Hiába sejtjük (jól-rosszul) a viszont vonzalmat. Ha elrendeltetett találkozás lenne, akkor az égiek elegyengetnék az utat egymáshoz. Ám minduntalan elénk tárják az útjelzőket, hogy állandóan edzésben legyen a figyelmünk. Észre vehessünk minden szépet. Hogy a mindennapok szürkeségébe színt vihessenek. A nagyváros virágai. Védettek. Csak "eltúrázunk" melletük. Beszívjuk egy pillanatra illatukat. Emlékezetünkbe véssük, és nem szakítjuk őket le. Mert ott szépek, ahol vannak. Életünket csak néhány virág díszítheti, ezeket viszont tálcán nyújtják elénk. Sokszor azonban pont ezekkel nem tudunk élni... Szerencsés vagyok. Megkaptam a vizuális memorizálás több szintű képességét... Számomra ugyanazt jelenti a természetben lefotózott virág, mint az emberi közegben - sokszor lopva - lencsevégre kapott. A szépség rabul ejtése, a szépség sérülése nélkül. Úgy az enyém, hogy az egyéni szabadsága is megmarad. Ott viruljanak, és azzal, akiknek rendeltettek. Tegnap, lefekvés előtt egy TV műsorba futottam bele. Udvaros Dorottyával beszélgetett valaki, egy másik nő. Az mindegy. A művésznő már nem. Mert itt nem művésznő volt. Hanem egy mindennapi ember, aki a családjáról, a szüleiről, a mindennapjairól beszélt. Nem jelmezben, farmeringben, smink nélkül, egyszerűen. Mint bármelyik másik nő, széles e világban. Lélegzet elállítóan gyönyörű volt. Mérhetetlen vágy fogott el azért, hogy hétköznapi emberként férkőzhessek ennek az egyáltalán nem hétköznapi embernek a hétköznapjaiba. Csupán azért, hogy megörökíthessem azokat az arcait, amik olyan mélyen megfogtak a képernyőről. És mélyen nyilal belém az, hogy könnyen elképzelhető, ez nem következik be. És mégsem bánom, mert az élmény, amit megéltem, már az enyém. Kicsiny elsuhanó időre úgy kerültem nagyon közel egy - talán - nehezen megközelíthető emberhez, hogy nem kellett a személyes korlátain átlépnem. Nem hatoltam be az aurájába.

Tavasz van. Szerelmes vagyok a szerelembe? Akkor a világot szeretem. Annak meg mindannyian részei vagyunk.