Blogarchívum

Gyöngyi kutyaképe kapcsán előkapartam a tavalyi - tiszavirág életű - blogomon már szerepelt írásomat. Ez a kör még nem olvasta. Kicsit beleírogattam, de a lényeg ugyanaz.

Macskáról, párnákról és miegyébről

Ez az írás a Fiam jóvoltából született, azonban Mizónak is a figyelmébe ajánlottam, lám: én is írok állatokról. (Bár úgy tudom a macska, ha lehet, megpróbálkozik az éhségét, vagy a vadászszenvedélyét madarakkal csillapítani. Lehet, hogy szereztem egy rossz pontot nála?) A Lányom lehetett úgy nyolc éves, amikor azt vette a fejébe, hogy nem elég a lakásba a tengerimalac sereglet, neki kell egy macsek is. Mindez olyan formában csapódott le, hogy egyszer csak minden előzetes bejelentés nélkül beállított egy csipás macskakölyökkel. A csipásság természetesnek hatott, a kismacsek rondasága annál kevésbé. Vélhetően Panni is ezért emelte ki a többi közül, hogy olyan ronda, szinte már szép. Nekem nem volt utamban, ha neki tetszik, ám legyen. B. nejemnek annál inkább, azt mondta, ilyen ronda dögöt még nem látott. Ezzel a lányánál szerzett egy rossz pontot. Mindenesetre a macsek eltávolítására tett kísérleteit könnypatakok és rimánkodások követték, így kénytelen-kelletlen beadta a derekát. A macsek neve Cicu lett (a franc se tudja miért, semmi cicusos megnyilvánulása nincs?), amit én néha Kutyára vagy Takarodjinnentebüdösdögre váltok, B. nejem pedig következetesen Rondaságnak titulálja.

A macsek egyébként kinőve a kölökségét, sajátosan széppé vált. Az egyedi mixelésből kialakult teknőctarka szín az általam nagyon is kedvelt sziámi alkattal párosult. Ez aztán egészen hét éves korában bekövetkezett, női mivoltától történt megfosztásáig meg is maradt. A sziámi fél nagyon erős benne, nemcsak a hajdani karcsú alak, hanem a vad természet miatt is. Ez utóbbi nem távozott, hanem inkább erősödött a méhe kirámolásával. Karcsú teste azonban szép lassan inkább egy homokkal teleszórt zoknira kezdett hasonlítani (fene irodalmi vagyok, verbálisan más jelzőt szoktam alkalmazni). Egyébként mi mindent megtettünk, hogy a kandúrokkal való hancúrozás vágyát, vagyis a kismacsekok létrehozására irányuló ösztöneinek kielégítését elősegítsük, mert ennek olyan éktelen és idegesítő hangon szokott nyilvánosságot adni, ami még elviselhetetlenebbé tette. Úgy látszik a kandúrok is így találták, egyiknek sem kellett.

A Fiam által emlegetett párna eset is ennek a következménye. Egy idő után kezdtem megunni a fentebb említett hosszabb nevének a magas hangerejű, ennek ellenére hatástalan gyakori emlegetését, és a pavlovi reflexeire történő hatékony nevelési tortúrának vetettem alá, hogy a legegyszerűbben bírjam a szobából való távozásra. Máshol nyekereghetett kedvére, ez az én önzésem, ha valakinek útjában van, oldja meg. Ebben a Fiam előbbre járt mint én. Néhány emlékezetes találkozás a lábfeje és a macsek teste között látványos röppályákban nyílvánult meg, így az Ő lakrészében a macsekmentesség megoldott volt. Én gyengéd érzelmekkel bírok a lányom felé, nem kívántam szeretett kedvencét efféle gyakorlatoknak kitenni. A valamivel humánusabb megoldásnak az tűnt, ha ordítozás helyett egyszerűen hozzávágom a kezem ügyében lévő díszpárnát. Mivel a labdajátékok sosem voltak az erősségeim, tudtam, hogy úgysem találom el, csak a nyavalyatörést hozom rá. Okos egy állat, a második mellette becsapódó párna után elég volt felemelni egyet, ha távozásra akartam bírni.

Aztán volt úgyis, hogy nem volt a kezem ügyében párna, amit megpróbált ez a ravasz dög kihasználni, de azért sem ordítoztam vele többet, hanem váltottam a papucsomra. Mivel a klumpát utálom, és megelégszem a habkönnyű, kínai termékekkel fizikailag továbbra se veszélyeztettem, ha esetleg véletlenül eltaláltam volna, csak az idegrendszerére tettem hatásos benyomást, és immár ezzel az eszközzel is hamar el lehetett érni a puszta felmutatás eredményes hatását.

Hétvégék

Egy ideje visszasírom a régi munkahelyemet. (Ezt akár pontosíthatom is: amióta ott kellett hagynom.) Nincs semmi bajom a mostanival, csak kevesebbet keresek, többet dolgozom és a közalkalmazotti státusz a szabad hétvégék és ünnepek rám szakadó szabadidejével is megátkoz.

Ezutóbbi miatt sírom vissza az ügyeleti szolgálati rendszert. A hétköznapok ünnepek voltak, és megfordítva. Szépen összefolytak a napok. Nem attól függött, hogy jól érezzem magam, kikapcsolódjak, vagy bármit, csak mert hétvége van. (Arról nem beszélve, hogy nem determinált az sem, hogy: Na, vajon milyen idő lesz a hétvégén?

Ezt a talajt aztán kihuzigálta a lábam alól a honi távközlési szolgáltatás elnémetesedése. És ott álltam nagy bambán minden hétvégén egy rakás szabadidővel és a körülöttem nyüzsgő családdal.
Szerintem ez lehetett az igazi oka annak, hogy 1999-ben elkezdtem újra intenzíven fotózni. Valamilyen indokkal el kellett húznom hazulról. Erre mondom azt, hogy minden rosszban van valami még rosszabb.

Aztán lett megoldás is, mert egy ideig a fotózás mellett, sőt, olykor helyett is nagyszerű és tartalmas hétvégéket sikerült megélnem, és nem (csak) feltétlen a magam jóvoltából. Ebbe csupán annyi bibi keveredett, hogy ezek a kellemes hétvégék - bár ezt akkor még nem tudtam - elég bizonytalan talajon álltak. Hogy is mondja Karen Blixen? "Isten azzal ver bennünket, hogy teljesíti az álmainkat." Igen...

Szóval megint üresednek a hétvégéim. Zotyó barátom vagy esküvőket fotózik, vagy családapaként aposztrofálódik. Talán akad egy másik "állandó" fotóstárs, de családanya lévén, vele "csak" egy-egy reggeltől-estig kiruccanó lesz. Azonban ez jóval több, mint a semmi.

Valahogy elszoktam a magányos sétáktól, meg egyebektől, és elég nehezemre esik visszatalálnom a helyemre.

Néha felkapom a bugylit, és "Lemegyek, csapok egy kört" - felkiáltással a Polgár felé veszem az irányt. Ha nem is beszélek emberekkel - bár már időnként az is megtörténik -, legalább zömben hasonszőrűek között csúszik le az a pár pohár bor. Sokszor nem is azért megyek, csak a reflex a pavlovi, ha már ott vagyok...

Azért ha szép az idő, kerülök egyet, és nem a legrövidebb utat választom. (Az, hogy hazafelé is, az a tankolás mértékétől függ.) Néha szerencsém is van, belefutok egy-egy gyöngyszembe. Együtt érzően pillantok a szélvédett zugban, magányosan napozó köz(tisztasági)alkalmazottra. Irigykedve a boldog(nak látszó) családokra, és sajgajogva a tavaszban fürdő párokra. (Tavaly még nem sajgajogtam...) Aztán észre sem veszem, és egyszer csak ott vagyok a búfelejtő lejáratánál.

Vasárnap délelőtt a legzsúfoltabb. Biztos délután is az lenne, de Gyöngyike 1-kor szigorúan bezár. És valahogy nagyon kevés párt lehet látni, s persze zömben hímneműeket. Ám általában jó a kedv. Öregek jönnek össze, beszélik az egész hetet. Focit, lovit, politikát, mi mást? Barátok, akik itt találkoznak egy beszélgetésre amíg otthon az ebédet főzik nekik. Olyanok is, akik csak itt tartják a beszélő viszonyt. Nem azért mert nem férne emberileg bele máskor, az idő a kegyetlen korlátszabó.

Ritkán látni, főleg vasárnap magányos embert. Jobbára csak az ilyen abnormális jelenséget, mint én. Már kezdik megszokni, hogy szeretek magamba húzódni. Szemlélődő, nem beszélgető típus vagyok. Az öreg, akit tegnap láttam és fotóztam is, nagyon megérintett. Nem nagyon láttam még a magába fordulás ilyen erős jeleit. Biztos komoly oka volt rá, jobb nem tudni, ha nem lehet levenni egy részét a válláról. Ahogy leült a padra és magába mélyedt a mennyezet felé révült szemekkel csendesebb lett a helyiség is. Lehet, hogy csak én érzékeltem nagyobb csendet, talán épp a lelkem felől, de nagyon mélynek éreztem, mert mintha kihallottam volna a szíve fel-feltörő zokogását. Lehet, hogy a templomból hazamenet tért be, hová siessen az üres lakásba. Lehet, hogy ezt nevezte ki magának templommá.

Felfelé néző szeméből ima szállt az ég felé, a mennyezeten át.

Elsuhanó idő

Ma nem is akartam írni...

Tegnap annyiféle benyomás ért, sokfelől, szinte szét akart robbanni az agyam.
A lelkem is.

Az aggyal lehetett mit kezdeni. Egy üveg erős vörösbor.
Még soha nem ment le ilyen gyorsan. Persze megoldást csak az ébredésig jelentett, ájult, álomtalan alvás formájában.
Ennek ellenére azzal a vággyal ébredtem, hogy megszeretném csiklandozni egy hajdanvolt és beteljesületlen szerelmem takaró alól kidugott talpát.
Honnan jönnek ilyen gondolatok az emberbe másnaposan? Vagy azért?

A kávét Szepes Mária társaságában ittam. Lehet-e ennél jobb reggeli társalkodónője az embernek? Szinte megállt az idő. Végre elért a csend. Vagy én a csendet. Talán így jobb.

Mint tegnap este, ahogy az előadás közben a hallgatók csendje szinte megfogható volt. Még nem beszéltem ilyen halkan emberekhez.

Munkába menet a BKV zajai, és a fejemen szóló Led Zeppelin blues ellenére csendaura vett körül. Az öröklét misztériumának Szepes Mária által költött fényhullámai rezegtek bennem, Jimmy Page legszebb szólója és John Paul Jones Hammondjának érzéki simogatása közben.

 

Led Zeppelin: Since I’ve Been Loving You

(Minden idők legjobb fehér blues-a)

Szóval nem akartam írni.
Megterveztem egy munkát gyorsan, és közben nézegettem a rám váró képeket, amiket be kéne kereteznem, de ahhoz most nincs kedvem. Messzi még a hétfő dél. Úgyis jön megint egy magányos hétvége. Túrák kilőve, Ausztráliában van F-1 futam, a reggeleknek is annyi. Amire neki indulhatnék, már csak a Polgárba érdemes lemenni. Majd kijövök, legalább nem érzem magam otthon útban lévőnek.

Neki lehetne állni egy könyvborító tervnek is, de az most ráér.
Van egy könyvtáram, amiben az internetre feltöltött képeim vannak összehordva. Az a képernyő kímélőm. Mazochizmusból, vagy nárcisztikus indíttatásból, Ki tudja? Ahogy így keresem az indokokat, hogy miért nem kell nekem semmivel sem foglalkoznom a saját lelki csomóim gubancolgatásán kívül, beindul a képernyő védelme. És elsőre beszalad egy kép... az alábbi.
Ez elindít.

 

Annyi mindenkiről sosem tudjuk meg, hogy kicsoda is valójában. Csak megérinti a lelkünket egy pillanatra valami megmagyarázhatatlan sugallat. Aztán elviszi őket mellőlünk az idő. Ilyenkor azt hihetnénk, hogy tényleg előlünk szalad. Pedig csak mi kerülünk a kényszer másik pályájára. Nem lehet minden ember közelébe férkőzni. Csak egy pillantásra. Hiába érezzük, hogy rokon lélek van a testbe bújtatva. Hiába sejtjük (jól-rosszul) a viszont vonzalmat. Ha elrendeltetett találkozás lenne, akkor az égiek elegyengetnék az utat egymáshoz. Ám minduntalan elénk tárják az útjelzőket, hogy állandóan edzésben legyen a figyelmünk. Észre vehessünk minden szépet. Hogy a mindennapok szürkeségébe színt vihessenek. A nagyváros virágai. Védettek. Csak "eltúrázunk" melletük. Beszívjuk egy pillanatra illatukat. Emlékezetünkbe véssük, és nem szakítjuk őket le. Mert ott szépek, ahol vannak. Életünket csak néhány virág díszítheti, ezeket viszont tálcán nyújtják elénk. Sokszor azonban pont ezekkel nem tudunk élni... Szerencsés vagyok. Megkaptam a vizuális memorizálás több szintű képességét... Számomra ugyanazt jelenti a természetben lefotózott virág, mint az emberi közegben - sokszor lopva - lencsevégre kapott. A szépség rabul ejtése, a szépség sérülése nélkül. Úgy az enyém, hogy az egyéni szabadsága is megmarad. Ott viruljanak, és azzal, akiknek rendeltettek. Tegnap, lefekvés előtt egy TV műsorba futottam bele. Udvaros Dorottyával beszélgetett valaki, egy másik nő. Az mindegy. A művésznő már nem. Mert itt nem művésznő volt. Hanem egy mindennapi ember, aki a családjáról, a szüleiről, a mindennapjairól beszélt. Nem jelmezben, farmeringben, smink nélkül, egyszerűen. Mint bármelyik másik nő, széles e világban. Lélegzet elállítóan gyönyörű volt. Mérhetetlen vágy fogott el azért, hogy hétköznapi emberként férkőzhessek ennek az egyáltalán nem hétköznapi embernek a hétköznapjaiba. Csupán azért, hogy megörökíthessem azokat az arcait, amik olyan mélyen megfogtak a képernyőről. És mélyen nyilal belém az, hogy könnyen elképzelhető, ez nem következik be. És mégsem bánom, mert az élmény, amit megéltem, már az enyém. Kicsiny elsuhanó időre úgy kerültem nagyon közel egy - talán - nehezen megközelíthető emberhez, hogy nem kellett a személyes korlátain átlépnem. Nem hatoltam be az aurájába.

Tavasz van. Szerelmes vagyok a szerelembe? Akkor a világot szeretem. Annak meg mindannyian részei vagyunk.

Recept

Avagy, mi minden kell egy kép megszületéséhez

1. fejezet
Kell estére egy morózus hangulat (ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy te kreáltad magadnak, vagy "megajándékoztak" vele).
Járuljon ehhez az hozzá, hogy bár éhes is vagy, ennél is, csak a konyha asztal éppen foglalt.
Nézzen a konyhád ablaka olyan tájékra, ami még setétben is érdekes.
Unalmadban, minden puffogásod ellenére legyen kedved kinézni.
Essen épp az eső, és frecsegje tele az ablakodat.
Ne legyél annyira pipa, vagy fáradt, hogy kreatív szemlélettel tekinthess szerte-széjjel.
Láss is meg valamit.
Legyen egy használható kompromisszumnak tekinthető kompaktod. (Ki a fene szereli össze a DSLR-t, amikor legszívesebben felfalná a mosogatót is.)
Segítsenek az égiek és a tapasztalatod, hogy megfelelő időben, jól beállítva nyomkodd azt a gombot, aminek a hatására adatokat rögzít a képfelfogó szerkentyűn keresztül a memóriakártyára.

2. fejezet
Legyen elegendő időd a ráérős, átgondolt feldolgozásra.
Emlékezz a tegnapi ihletre, mit is akartál ebből kihozni.
Találj hozzá az összeszedett file-halmazban megfelelő képet.
Ha montírozni kell, mert egyből nem jön össze, legalább kettőt.
A kreáció alatt erőteljesen meditálj arra, hogy a kép készülés alatti hangulatodat magadra erőltethesd. Ellenkező esetben nem biztos, hogy tudsz mit kezdeni a képpel. Lehet, hogy ki is hajítod, minek fotóztam ezt a ...-t, felkiáltással.
Nekem megmaradt a hangulatom, de a véletlenek összjátékaként egy olyan Miles Davis keveredett elő épp a Winampból, ami még rá is tett egy-két lapáttal.
(Meghallgatnád? Miles Davis: Wili (Part 2)

 

Így a két kiválasztott képből előbb három lett, majd kettő és végül az, ami itt is látható. (Ez lehet, hogy kevésbé érthető, de nem baj. Ennyi titkom lehet.)
Mi kellhet még?
Az, hogy ne jusson eszedbe semmi magvas dolog, de ne maradjék ma sem üresen a naplód...

Kép: Konyhanyelven – Óbuda, tegnap

Mesterek - Tanítványok (Idézetek és gondolatok)

Reggeli kávém mellett folytattam az éjszaka félretett Zarándoklatot, Coelho lebilincselő könyvét. Rögtön egy üzenettel találtam magam szemben, ami kicsit kapcsolódik a tegnapi bejegyzéshez.

Munkába jövet ekörül jártak a gondolataim, ezért idemásolom egy készülő könyvem egy részletét:

"A ’90-es évek elején Nagygyörgy Sándor elhívott magával fácándürgést fotózni, Hódmezővásárhely környékére. Hiába az addigra besepert számos díj, izgalommal vegyes várakozással néztem az út elé, amit még akkor is vállaltam, őszinte megbecsülésnek érezve, ha esetleg a „nagy művészt” kellett volna „kiszolgálnom”. A nagyoktól mindig lehet tanulni, még akkor is, ha nem mondanak semmit, elég a terepen látni őket. Hát, megláttam…

A hajnali rét melletti földúton vezettem óvatosan az ARO-t, mikor Sándor szólt, hogy álljak meg. Kerestem a madarakat, de szólt: „Tájat látok!”. Leszedte a Nikonról a madarászásra kihegyezett kályhacsövet, és a táskájában lévő sok objektív közül határozottan szedte elő a 200 mm-est. Gondosan feltekerte az állványra, majd kilépett a kocsiból. Céltudatosan belegázolt a harmatos fűbe, határozott irányban elment egy bizonyos pontig, középmagasra kinyitotta az állvány lábait, ráirányította a gépet a témájára, élességet állított, fényt mért, csatlakoztatta a kioldózsinórt és exponált, hármat, azonos expozícióval. Állam hangosan koppant, és egy életre megjegyeztem az etalont magamnak. Igen, ezt kell elsajátítani! Nem elég meglátni a témát, hanem rögtön érezni is kell a fotózás pontos helyszínét, a kellő gyújtótávolságot és a gép megfelelő magasságát."

Ez pedig az idézet a Zarándoklatból:

"A tanítvány nem tudja egy az egyben utánozni vezetője lépteit. Mivel mindenki a maga módján látja a világot, a maga módján éli meg a nehézségeit és a sikereit. Tanítani annyi, mint megmutatni a lehetőséget. Tanulni annyi, mint élni a lehetőséggel."

1991-ben voltam először és utoljára Sándorral együtt fotós úton. Mégis, elég volt, hogy egy életre szóló tanítást kapjak tőle. Azóta igyekszem ebben a szellemben megközelíteni a tájakat, amikben gyönyörűséget találok.
Megmutatta a lehetőséget, én meg igyekszem élni vele.
A mellékelt képet is az ebből fakadó alázattal igyekeztem elkészíteni.

(Kicsit bővebben Nagygyörgy Sándorról, és a hozzá való viszonyomról)

Kép: Légritmus, Majsapuszta - 2005

Intelmek/1

(Emlékek a tegnap kapcsán)

1. Régen

ArénaTárssal MSN-elek.
AT: Olyan gondban vagyok.
VJ: Mekkorában?
AT: Tudod a memóriakártya. Annyi kép fér rá, én meg csak lövök, lövök, aztán nem győzöm selejtezni a sok képet. Annyi idő megy el rá.
VJ: Hát ez ezzel jár.
AT: Tudom, de emmiatt érzem, hogy nem is tanulok, hiszen lehet bőven, mindenre ráemelem a kamerát. Hogyan kényszerítsem magam a megfontoltságra?
VJ: Menj ki csak egy, a legkisebb kártyáddal!

2. Még régebben

Fotóstúra "tanítványbarátokkal". Az egyikük egy témánál szuszog már egy ideje. Nyegleti az állványt ide-oda. Nyomogatja a gombot is szaporán, ezért lesegeti az LCD-t is rendesen.
Vakargatja a fejét és ahogy messzebbről látom, bőszen nyomkodja a törlés gombot is. Közben szaporodásra felszólító igéket mormol, gondolom a fényképezőgépének. Biztos az tehet róla... Csak erőlködik nagy fejcsóválgatva, kíváncsivá tesz.
- Nem jön össze? - kérdezem.
- Nem, a fene enné meg! - válaszol.
- Csinálom így, csinálom úgy, polározom, lemegyek hídba, és nem akar az lenni, amit szeretnék.
- Akkor ne fotózd!

3. Tegnap

Fotóséta klubtársakkal. Harmadmagammal várakozok a találkozóhelyen. Nem éppen tavaszi az idő, de ezen nem múlhat. Napfényben, jó időben mindenki tud fényképezni. Megszólal a mobil.
- Nem kéne lefújni? - kérdi a hívófél.
- Miért kéne? Hárman már vagyunk.
- No de esik az eső. - jön a válasz.
- Nem vészes, - mondom nagy bölcsen - meg vannak árkádok is.
- Igen, de akkor hogyan fotózzak felfelé? Ráesik az eső a lencsére.
- Ne fotózz felfelé, fotózz előre, és tedd fel a napellenzőt! - :)

Kép: Tanoncok, Budai Vár - 2004

Idők síkja

Vannak sorsszerű találkozások.
Az igaziakat elsőre sokszor fel sem ismerjük.
Ez nem azonos a "szerelemelsőlátásra" metódussal.
Azt a test kémiájának felcsapó lila gomolya kendőzi, és ha nem is volt ennél több, az idő szelével tovalibegő köd után néha szellemileg, vagy lelkileg sivár világban találjuk magunkat.

Az igazi találkozás látszólagos közönyének felszíne alatt azonban ott munkálkodnak a szellem és a lélek összekötő erői, csak idő kell hozzá, hogy a felszínre törjenek.
Ehhez néha évtizedek kellenek, néha évek, sokszor azonban elég egy rövid idő is. Egy katartikus erő, vagy egy sorsszerű szándék katalizátorként hathat.

Két embert egymás mellé sodor a sors. Elsőre a mai kornak megfelelő formában.
Mind a kettő érdeklődéssel fordul a másik felé.
Érzik a másikban azt, ami bennük is megvan.
A kölcsönös tisztelet és a figyelem a másik megnyilvánulásaiban megmutatkozó lélek iránt közelítő erejű. A virtualitás verbalitássá, majd személyessé válik.
A közös út azonban még bizonytalan. Csak felsejlik a lehetőség, de még nincs ideje
Mindegy miért, és nem is baj, hiszen az idő csak velünk szalad, nem előlünk.
Néhány közös pillanat, percnyi közös emlék.

Kiruccanás. Azt hihetnénk, más híján kényszerből együtt, de belül tudjuk, oda csak vele.
Élménytelten hazafelé.
Belesünk a váróba.
A sivár falakat, az üres padot, valaki otthagyott holmijával a lemenő nap tűzaranya ragyogja be.
Fényét árnyunk töri, igazolva az ezotériát. Az anyag sötét, a lélek a fény. Csak anyag vethet árnyékot a fényre. Belső fényünk is csak a matériától elszakadva világlik elő.
Beleveszünk a csodába, nem beszélünk, csak érezzük, hogy felelevenedik valami. Már átélt, vagy előre megérzett.
Az égi jel(en)ben ott a múlt üzenete és a jövő ígérete is

Régóta nézegetem ezt a képet.
Nagyon szeretem, talán épp a személyes tartalma miatt.
Tudtam, hogy vannak hozzá gondolataim, de nem éreztem eddig az idejét.

A fényképezőgép az akkori jelen tünékeny pillanatát rögzítette, ami mára már a múlt.
De jelenünkig az elmúlt időkön keresztül vezet az út. Miképp a jövőhöz a jelen.
Az akkori jövő mára vált jelenné.
És hogy meddig lehet az, csak rajtunk múlik. Mert a jövőt is mi formálhatjuk, de elrejthetjük a jelent is a múlt különböző színű emlékei közé...

Kép: Betekintés, Esztergom, 2004

Ön(ö)zés

önfegyelem
önmegtartóztatás
önismeret
önképzés
önbecsülés
önszeretet
önmutogatás
önfényezés
önámítás
önáltatás
önsajnálat
önkínzás
önpusztítás
öngyilkosság
önkielégítés
önmagam

önzés

Önarckép?

 

Vétkezünk és áldozunk!
Vétünk testünk ellen, s vétünk lelkünk ellenében is.
Áldozunk, bármit, hogy élvezhessük a múló pillanatok csalóka örömeit.
Élni igyekszünk, ahogy tudunk.
Pedig csak túl kéne lépnünk Önmagunkon,
hogy megtalálhassuk az Önzetlen Szeretet Örök Fényét.

Kép: (ön)Árnyékrabság (2008. augusztus)

Egy arc a Polgárból

Voltál már úgy, hogy egy arc láttán mérhetetlen kíváncsiság fog el? Ki lehet a Teremtő és a sors által megrajzolt vonások mögött? Van ugyan saját elképzelésed, amit az emberismereted sugall, hisz a beszédes arcokon ott az élet útja, s ha jó a lelked szeme, talán közel is vagy a valósághoz. Mégis, a megismerés vágya motoz benned.

Nagyon-nagyon sokáig egyáltalán nem mertem ráemelni a kamerát ismeretlen emberekre. Még ma is félve teszem, inkább csak egy nagyobb tele, vagy a digitális kompakt komolytalannak vett álcája mögé bújva.

Sokszor látok például szép női arcokat. Ha megfog, ha fotogénnek látom, talán túlon-túl is szemtelennek minősíthető tekintettel bámulok rájuk. Különösen fiatal hölgyek esetében kínos, mit is gondolhatnak rólam, az ő szemükben vén kecskéről. Pedig csak a szép, vagy érdekes vonásokat rögzítem a fejembe, mert nincs merszem ismerkedni így, még azzal az indokkal sem, hogy fotózni szeretném őket. Csak az agyam vizuális tárhelyébe mentem őket...

Portré alanyaim jobbára ismerettségi, érzelmi és baráti körből kerülnek ki.
Amíg törzsvendége voltam a Faháznak elhíresült szentlélek téri kioszknak, sok arcot sikerült elcsennem onnan, pusztán azért mert megszokottá, alkalmasint beszélgető partnerré avanzsáltam.

Mutatok ebből a korszakból egy képet:

http://www.fotovj.hu/html/monochrome/people/09.htm

Ha embert akarok fotózni, közéjük kell tehát mennem, el kell vegyülnöm közöttük. El kellett idáig jutnom, hogy rájöjjek, nekem is ki kell nyílnom.
Jó a papparazzi módszer is, de van benne valami sértő, az individuum ellesése. És egész más arcukat mutatják, ha ismerősükként, elfogadottnak tekintett személyként fordulnak felém, és adják oda az arcukat nekem. Felismerik, hogy azt keresem bennük, amit mindenkinek érdemes megmutatni.

Manapság a Polgár utcai Flórián Borozó az ilyen embervadász terepem (a kiállítás megnyitókon kívül, de az egy más tészta). Kezdetben csak a digikompakttal sunyiztam hangulatokat. Mostanára, különösen a farsangi szereplésem óta (link a Karinthy című bejegyzésem végén), teljes nyugalommal szedegethetem elő a készségeimet, a pénztárcám mellett.

A kép alanya régóta foglalkoztatott.
Karakteres arc, szigorú, sors által karcolt ábrázat, visszahúzódó természet.
Nagyon viszketett rá az ujjam, de valami visszatartott.
Tegnap délelőttig...
Egy frissiben szerzett művészismerettség a pincében folytatódott.
Még nyitás előtt voltunk, csak néhány kiváltságos törzsvendég tartózkodott az intézményben.
Egyszer csak beállított az áhított modell.
Egy rakás zacskóból expressz pogácsákat, meg egyéb süteményeket pakolászott ki, és hevesen interjúvolta a jelenlévőket, hogy mivel vendégelheti meg őket.
József nap volt, és ez okán érdekelt abban, hogy megünnepelje ezt velünk is.
"Józsikám, az Isten éltessen!"- Lapogatták a jelenlévők, és ebből most már én sem maradtam ki.
Koccintás és pogi eltűntetés után, szemmel láthatóan számára is elfogadottá válhattam, de egyébként is nyitottabbnak tűnt.
Minden különösebb félsz nélkül szereltem fel a DSLR-re a telét.

Józsikám! Az Isten éltessen! Talán hamarosan beszélgethetünk is. Kiváncsi vagyok, milyen út van mögötted. Talán lesz kedved beszélni róla.

És talán egyre több arcot sikerül összegyűjtenem a Polgárcsarnokba. És talán egyre többen mesélnek, régi óbudaiak az életükről, azaz a régi Óbudáról.

Talán összejön belőle egy könyv?
És akkor talán az égiek is megbocsájtják nekem az ott fogyasztott borokat...

Amúgy meg minden Kedves Olvasómnak kellemes hétvégét kívánok!

Ott repül...

Az nagyon jó, amikor úgy tudsz valakire felnézni, hogy közben nem kell a fejedet felfelé fordítani.
Az ilyenek általában "nagylátószögű" emberek.
Nemcsak a művészetükre, vagy a hivatásukra értve. A mindennapi élethez való hozzá állásuk alapján is.
Ugyanis azt is művészetként vagy a hivatásukként élik meg.
Mindig megújulnak, és úgy lépnek tovább, hogy minden léptük nyoma ott marad a múltjuk helyén. És mégsem erre tekintgetnek vissza, hanem lépnek töretlenül előre a maguk útján.
Már sokat elértek, akár légpárnás cipővel is tekinthetnének ránk.
Nem, ők úgy néznek nyíltan a szemünkbe, hogy mind a kettőnk feje egyenes, előre néző maradhat.
Szemük nyíltan tekint ránk, és engedi, hogy megtaláljuk bennük az örök játszó gyereket.
Ettől érezhetjük őket olyan nagyon ősöregnek, bölcsnek.

Ezek egyike: Eifert János
http://www.eifert.hu

A kép ma délelőtt készült a Mezőgazdasági Múzeumban, egy kiállítás megnyitón.
Megfogott a bohém sál, amiben belibbent közénk.
Kértem, had készítsek róla egy képet.
Szó nélkül kötélnek állt, ám szokványos beállás helyett elkezdte a kezében lévő, bekapcsolt fényképezőgépet a levegőbe dobálni.
Annyiszor dobta fel, ahányszor csak kértem, míg végül szóltam, hogy megvan!

Nekem annyi az érdemem, hogy egy jó pillanatban megnyomtam a gombot, a többi bizony az övé...
Itt is megköszönöm Neked, János a lehetőséget, amit kaptam Tőled, hozzájárulásodat a kép közléséhez, és a barátságodat.

Mosolyalbum

Elkezdtem a honlapom újra tervezését, arculat és szerkezet változtatását.
Az alaptervek készen vannak, a honlap már az új kezdőoldallal működik.
Ide gondoltam már régen, hogy összeállítok egy ún. Mosoly albumot, amiben olyan képek gyűjteményét láthatja minden Kedves Látogatóm, amit rólam készítettek kedves fotós és egyéb barátaim.
Mától ez is látható már az oldalon. Ha Neked is van kedved hozzá, és van elég időd is, látogasd meg Te is!

http://www.fotovj.hu/html/series/album/index.htm

(Fotó: Kovács Attila - 1991 - A kép Gemencen, egy nyárvégi áradáskor készült.)

Karinthy

Tegnap kicsit lelombozva tértem meg lakomba. Így vagyok vele, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy megálmodám. Az üres lakáshoz meg semmi kedvem nem volt, csak a macsek nyekergését hallgathattam volna. (Zenéhez valahogy nem volt kedvem.)
No, mondom, éljünk társadalmi életet! Nézzünk le a Polgárba egy pohár (vagy több?) veresre! Beszélgetéshez nem fűllött a fogam, kerestem egy könyvet. Karinthyhez volt kedvem, rövid, frappáns szurka-piszkáihoz.

Kezembe is akadt egy 1956-os kiadású, Vidám könyvek sorozatban megjelent válogatása, Csodapók címmel. Pénztárca méretű, puhafedeles könyv. Csupán ezért tartottam fontosnak a kiadás évjáratát fentebb nagy sznobosan megjegyezni. Akkoriban még kiadtak ilyen használható méretű könyveket. Ez jó lesz, ezzel nem keltek feltűnést! (A múltkoriban egy vaskosabb kötet egy beszélgetés mániában szenvedő, "jó kedvű" ismeretlent erőszakosan késztetett társalgásra, pedig nyomatékosan a tudtára adtam, hogy a könyvvel kívánok csak eszmét cserélgetni.) Pont elfért a kabátom, amúgy elég kicsi zsebében.
Az 1 pohárból három lett. A könyv meg mégsem került elő, az agyammal voltam elfoglalva, amíg el nem tompult, kellemesen.

Ma reggel a szokásos zsörtölődések után (úgy irigylem a nőket, egy mozdulattal szét tudják nyitni a neylonzsacskók bejáratát, én egy félórát is elmorzsolgatom, nagy puffogva, mire szét tudom tárni) beálltam a hosszú sorba, ami a pénztárhoz vezetett. Megakadt a kezem valamin a zsebemben. Hopp, ez a Frici, nosza elő!
Novellás kötetet úgy szeretek olvasni, hogy felütöm valahol a könyvet, és előre lapozok a kezdéshez. Ha már olvastam, keresek másikat. Mivel ebből még semmit, rögtön bele is kezdhettem a Csacsenerek iskolája olvasásába. (Én most had ne magyarázzam el mi a csacsenolás, az író megteszi a novella elején. Ha érdekel, keress rá, vagy meg!) Most tudok pontosan idézni belőle egy gondolatot, mert előttem a könyv:

"...és ami a legfőbb, hogy valóban létező erényeinkre nem szoktunk sokat tartani, de a nem létezőkre annál kényesebbek vagyunk."

Basszus, morogtam a bajszom alá, magamra (is) ismertem...

(Pamflet fotó, mobil önpofa - 2008)

Ha van kedved, szagolj bele a Polgár légkörébe:
http://www.fotovj.hu/html/series/index.htm

Mélypont

Pongyolán idézgetek, ezért nem jelezgetek...
Előbb Coelhot:
Minden jóhoz a rosszon keresztül vezet el az út.

Ez megfordítva is igaz.
A rosszhoz meg a jón át.

Hullámvasútban ülök.
A felröppenés katarzisát a mélybezuhanás gyomorkavarása követi.
Csak remélem, hogy a zuhanás ereje hamar tovalök a mélyből.

És bolyongok is.
A sötétekből a fények felé.
A rosszak fojtogató homályában a jók irányát keresem.
Szinte ennek az énemnek a tudatára ébredése óta...

Minél nagyobb fénytől fosztanak meg, vagy oltom én magam ki, mert hibázok, annál sötétebbnek érzem az űrt, ami egyszerre csak körülvesz.

Magamat idézve:
Az ember jellemét nem az erényei, hanem az elkövetett hibái alakítják. Az, hogyan tud belőlük tanulni.
Kunderából kiindulva:
Ami az életben csak egyszer történik meg, olyan, mintha meg sem történt volna.
Az számít tehát hibának, amit nemcsak egyszer követünk el?

A halmozott hibák kergetnek a sötétbe, vagy csak fizetek. A jóért? Előre, vagy utólag?
Ez aztán olyan mindegy...
Az a hiba, ha nem akarok kikecmeregni mélypontjaim gödreiből.
Ha az önsajnálat gyáva depressziójába menekülök.

Áldozatot kell hoznom!
Már megint, mint mindig.

Eric Clapton vall valahogy így az életrajzi könyvében:
Ahhoz, hogy megszerezhessek valamit, előbb meg kell tudni váljak tőle.
Ő aztán tudja. Saját bálványságát kellett lerombolnia ahhoz, hogy megtalálja magában azt a kifinomult művészt, akivé vált. És az embert...
Mennyivel egyszerűbb az én dolgom.

Elhagyottnak érzem magam. Nem emberek által.
Vannak kik körülvegyenek. Most én nem akarom őket.
Az angyalok hagytak magamra. Ha a démonok erősebbé válnak bennem, az az én hibám?
Az én sorozatosan elkövetett hibám?

A magány talán segít. A tudatosan felvállalt.
Tisztán látni. És talán utat is mutat. Felfelé.

A hasznos holmik a kedves holmik?
Ám némelyik visszahúz.
Az áldozat, amivel a megszereztem?
Vagy a kitüntetett törődés, hogy a magaménak maradhasson?

A kifelé út első lépése lehet, ha meg tudok válni tőlük?
Hogy újra az enyémek lehessenek?
Egyszer, valamikor, ha megint fényre tévedek.
A visszatért angyalok jóvoltából, vagy a saját akaraterőm által?
Mindegy, mert a kettő ugyanaz.

Ha még nem tettétek, olvassatok Coelhot! Mindet!
Kóstoljatok előbb bele:

http://www.citatum.hu/szerzo/Paulo_Coelho/
De ez olyan ám, mint egy szimfóniából csak egy-egy részletet meghallgatni.
Kezdjétek az Alkimistával! És hagyjátok utoljára a Tizenegy percet!

De jól jöttek volna 30 évvel ezelőtt...

Nézz velem szét!

Szeretem a nagylátószöget.
Nemcsak a fényképezésben...
Szeretem a nagylátószögű embereket.
Szeretnék az lenni magam is.

Ezeket az oldalakat azért töltögetem - ahogy időm és az ötleteim engedik -, hogy teret engedjek a közös szélesre tárulkozásnak. Nézz hát velem szét! Ne csak a szememmel, hanem időnként a gondolataimmal is...